Explore the vast range of titles available.

With regard to insolvency cases in Hungary, the Interwar period was dominated by the bankruptcy procedure and the compulsory non-bankruptcy settlement procedure. The Second World War generated big changes in the field of economic law, because the formation of the socialist relations in the economy pushed the economic legal rules into the background. But this was not true for the insolvency law, since the state had an active law-making activity in this field in the interest of the socialist rearrangement. My paper examined this change on the level of the legal rules, in the practice and in the Hungarian jurisprudence, because my aim was to give a complete picture about the insolvency law in Hungary in the years of the socialist rearrangement. My research initially was to focus on looking up the judicial documents concerning the Hungarian insolvency practice between 1948 and 1951, but this attempt was unsuccessful because of the lack of such documents. For this reason, I turned my attention to the official gazettes as the only means of establishing the number of insolvency cases. According to the results of this analysis, it was determined that bankruptcy procedures and compulsory non-bankruptcy procedures disappeared from 1949 onwards from the Hungarian judicial procedure, and they were replaced by the liquidation ruled by Government Decree No. 560/1949. This liquidation was an administrative procedure, since it was the Centre of Financial Institutions that carried out the compulsory liquidation. In this era, the private autonomy was ceased in the insolvency law, and the state dominated these processes, and the insolvency law became as a liquidation process the instrument of nationalisation.

After the Austro-Hungarian Compromise, the Hungarian economy developed quickly, and the Hungarian political elite sought ways to help it grow with a new, up-to-date regulation. To that end, the National Assembly adopted a new commercial code in 1875, a new promissory note act in 1876 and a new bankruptcy act in 1881. In this paper, I examine the liability of bankruptcy trustees on the basis of leading cases of the Hungarian Supreme Court whose decisions determined the Hungarian legal practice. It is an interesting part of Act XVII of 1881 because it has a close connection to the general private law. Since bankruptcy trustees were responsible for determining the amount of bankruptcy assets, the issue of creditor control of the trustee’s activity was important. In addition, the provision of the Hungarian bankruptcy act concerning the bankruptcy trustee’s liability was the same as the German Bankruptcy Act of 1877, thus creating a good opportunity to compare the German and Hungarian viewpoints in this question.

The First World War and the Trianon Treaty shocked the Hungarian economy. The Hungarian government implemented a payment moratorium from the start of the war, but after a one-year long moratorium, the government wanted to restore the working of the economy. But it desired to avoid the massive bankruptcies of the firms; therefore, a new institution, the compulsory non-bankruptcy settlement was introduced by the government in Hungary for helping the debtors. In my paper, I examine the rearrangement of the insolvency law in the interwar period which was generated by the compulsory nonbankruptcy settlement. This appeared beside the bankruptcy procedure, which regulation was passed by the National Assembly in 1881. It was the second Hungarian bankruptcy act, which remained unchanged until socialism. These two procedures were the significant elements of the insolvency law in the examined period. In my paper, I present the circumstances of the new institution’s introduction, its modification and its relation to the bankruptcy procedure.

A magyar területi önkormányzatok muködését átszervezo 1870: XLII. tc. jelentos változást hozott a 13. század második felében létrejött szolgabírói tisztség vonatkozásában is, ugyanis a köztörvényhatósági törvény rendelkezéseinek értelmében a törvénynek való megfelelést biztosító belügyminiszteri irányítás mellett a vármegyék újraszabályozták alsó középszintu közigazgatási szervezetüket. A szolgabírák hatáskörérol csupán egyetlen szakaszban rendelkezett a jogalkotó, amelynek következtében a vármegyék szabadon határozhatták meg járási tisztviseloik feladatait. A törvény végrehajtása alkalmával valósulhatott meg az 1869: IV. tc.-nek a közigazgatást és az igazságszolgáltatást elválasztó rendelkezése is. A hat évszázada törvénykezési feladatokat ellátó vármegyei tisztviselo ezáltal veszítette el bíráskodási feladatait. Tanulmányomban az 1870. évi XLII. tc. végrehajtására alkotott vármegyei szabályzatok alapján vizsgáltam a szolgabírák hatáskörét a levéltári források segítségével (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Belügyminisztériumi iratok C/Általános iratok K150 117., 118. csomók), így a partikuláris operátumok feldolgozásával igyekeztem egységes képet nyújtani a szolgabírák munkájáról.

A magyar területi önkormányzatok működését átszervező 1870:XLII. tc. jelentős változást hozott a 13. század második felében létrejött szolgabírói tisztség vonatkozásában is, ugyanis a köztörvényhatósági törvény rendelkezéseinek értelmében a törvénynek való megfelelést biztosító belügyminiszteri irányítás mellett a vármegyék újraszabályozták alsó középszintű közigazgatási szervezetüket. A szolgabírák hatásköréről csupán egyetlen szakaszban rendelkezett a jogalkotó, amelynek következtében a vármegyék szabadon határozhatták meg járási tisztviselőik feladatait. A törvény végrehajtása alkalmával valósulhatott meg az 1869:IV. tc.-nek a közigazgatást és az igazságszolgáltatást elválasztó rendelkezése is. A hat évszázada törvénykezési feladatokat ellátó vármegyei tisztviselő ezáltal veszítette el bíráskodási feladatait. Tanulmányomban az 1870. évi XLII. tc. végrehajtására alkotott vármegyei szabályzatok alapján vizsgáltam a szolgabírák hatáskörét a levéltári források segítségével, (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Belügyminisztériumi iratok C/Általános iratok K150 117., 118. csomók) így a partikuláris operátumok feldolgozásával igyekeztem egységes képet nyújtani a szolgabírák munkájáról.

Az igazságszolgáltatási hatáskörök elvonása és a közigazgatás modernizálása tette szükségessé az alsó középszintű közigazgatás gyökeres átszervezését a kiegyezést követően, amelyet a köztörvényhatósági törvény valósított meg. Tanulmányom így az 1870. évi XLII. törvénycikk végrehajtását mutatja be a törvény bevezetését követő évek belügyminisztériumi iratanyagának (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Belügyminisztériumi iratok C/Általános iratok K150 117, 118. csomók) vizsgálatával, a vármegyék által a szolgabírói hivatalok létrehozása kapcsán a belügyminisztériumhoz felterjesztett tervezetek alapján. A belügyminisztérium végezte a megerősítési jogkörének segítségével a szolgabírói hivatalok törvényhez igazítását és azok egységesítését. A levéltári források bemutatása lehetővé tette a vármegyei álláspontok és a központi kormányzat elképzeléseinek kirajzolódását. Azt a folyamatot elemzem, amelynek eredményeképpen egy tipikusan rendi kori hivatalt a polgári kor követelményeinek megfelelő, egységes járási szervezetté alakítanak.

Az alsó középszintű közigazgatás intézménytörténete végigkíséri a magyar alkotmánytörténeti fejlődést, mivel a nemesi vármegye létrejöttével már a 13. században feltűntek a szolgabírák. A tisztség a társadalmi igényekhez igazodva egészen a 20. század közepéig fennmaradt. Az illetékességi területüket a 15. századtól meghatározó járások pedig 1984. január 1-jéig alkották a magyar közigazgatás megyék alatti szintjét. 1972-ben a politikai döntéshozatal előbb a járási tanácsok megszüntetésével, az önkormányzatiságot vonta el ettől a területi szinttől, majd 1983-ban az államigazgatási hatáskörök elvételével a járások közigazgatási szerepét is megszüntette, így Magyarország alsó középszintű területi beosztás nélkül maradt.Az Alaptörvény rendelkezéseinek megfelelően a történeti hagyományokra támaszkodó jogalkotó azonban 2013. január 1-jével ismételten a magyar közigazgatási rendszer részévé tette a járásokat, amelyről a 2012:XCIII. törvény és a 218/2012. (VIII. 13.) kormányrendelet intézkedett. A kormányzat ezáltal az államigazgatási feladatok jelentős részét az önkormányzatoktól a járásokhoz telepítette, amely különleges aktualitását adja a járások történeti kutatásának. Az értekezés célja így egy jelenkori jogtörténeti téma feldolgozása, amely alatt olyan hatályos jogi jogintézmény történeti gyökereinek feltárását érti Stipta István, amelynek több évszázadra visszanyúló előzményei vannak.Az alsó középszintű közigazgatási egység nem tartozik a történészek vagy az alkotmánytörténettel foglalkozó kutatók népszerű témái közé. Az államszervezeti szinttel részben vagy egészben foglalkozó tanulmányok és könyvfejezetek mellett mindössze négy járásokkal foglalkozó szakirodalmi mű jelent meg Magyarországon. Az első már igen korán napvilágot látott, 1842-ben Zsoldos Ignác kétkötetes munkával jelentkezett, amelyben a szolgabírói hivatallal kapcsolatos kérdéseket tárgyalta.3 Zsoldos az első olyan gyakorlati közigazgatási joggal foglalkozó jogtudós volt, aki a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé emelkedett. Monográfiája - rövid történeti bevezetőt követően - a szolgabírák hatáskörével foglalkozott. Az első kötet a korabeli igazságszolgáltatási feladatokat vázolta, míg a második a közigazgatási feladatköröket részletezte. Zsoldos a szolgabíróként eltöltött évei alatt szerzett tapasztalatait összegezte a kötetekben, így elsősorban kézikönyvként alkalmazható munkával segítette a korabeli közigazgatási tisztviselőket.Kassay Adolf 1865-ben szintén a szolgabírák és az esküdtek munkájához támpontot nyújtó könyvet jelentetett meg, amely a Zsoldosnál található történeti bevezetőt is elhagyva kizárólag a hatásköri kérdéseket tárgyalta. A szolgabírákkal tudományos igénnyel foglalkozó monográfia 2008-ban jelent meg Béli Gábor tollából, aki e tisztség 13. századi feltűnését és működését vizsgálta. Takács Imre pedig 1963- ban kiadott munkájában a szocialista államszervezet önkormányzati szerveit, a járási tanácsokat mutatta be.A középkori vármegyék kapcsán igen élénk kutatásokat folytatnak a történészek, amelynek köszönhetően a szolgabírákkal és az esküdtekkel számos tanulmány foglalkozott. A járásokkal kapcsolatos kérdések részletes vizsgálata a többi korszakban és a dualizmus időszakában viszont hiányzik. Kizárólag a szolgabírákat középpontba állító munka Bató Szilvia írása, amelyben az 1848 előtti járást vezető tisztviselők igazságszolgáltatási hatáskörét elemezte. Pap József pedig a dualizmus kori szolgabírói tisztséggel szociológiai szempontból foglalkozott. A területrendezési koncepciókat Magyarország történetében vizsgáló Hencz Aurél a járások 1870:XLII. tc. alapján történő újjászervezését szintén nem elemezte. Monográfiájában ugyan utalt a járási szervezet átalakulására, de arról bővebben nem értekezett.A legátfogóbb járástörténeti összeállítást a Hétfa Elemző Központ készítette 2011-ben a Nemzeti Közigazgatási Intézet megbízásából. A históriai áttekintést Dominkovits Péter és Horváth Gergely Krisztián készítette el. Ez a munka a célhoz kötöttségének megfelelően a legfontosabb szekunder forrásokra támaszkodva készült el. A neoabszolutizmusra és a dualizmusra vonatkozó részei pedig a források hiányából is fakadóan alapvetően hézagosak. Emellett Marjanucz László készített áttekintő tanulmányt a járások történetéről a legfontosabb szekunder irodalomra támaszkodva, amelyben a szolgabírói hivatal polgári kori átalakítása kapcsán csupán a törvény rendelkezéseire hagyatkozott.